Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok 

jönnek és mennek, érzések hullámoznak az ember lelkén keresztül, aztán 

egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, 

mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az 

emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy 

ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny 

sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket 

hosszabb-rövidebb ideig, a szerint, hogy mekkora bennük a romantika. 

Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk 

szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol 

egyszer lemaradt.