erős vagyok,mert képes voltam mosolyogni,miközben belül szétszakadtam...
erős vagyok,mert képes voltam nevetni,mikor az utolsó álmom is szertefoszlott...
erős vagyok,mert képes voltam egyben tartani magam,mikor apró darabokra törtem...
erős vagyok,de nincs ember a földön,aki minden fájdalmat,bukást,kudarcot és kínt elviselne...
így hát csak reménykedni tudok minden napban.

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok 

jönnek és mennek, érzések hullámoznak az ember lelkén keresztül, aztán 

egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, 

mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az 

emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy 

ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny 

sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket 

hosszabb-rövidebb ideig, a szerint, hogy mekkora bennük a romantika. 

Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk 

szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol 

egyszer lemaradt.

 az emberi lények egyszerűek és kiszámíthatóak. Csalódás, árulás... mindenkivel milliószor megtörténik. A gond csak az, hogy mindig ugyanúgy fáj mint először. És ha szerencsés vagy és túl lépsz rajta, biztos lehetsz benne, hogy amint sikerült elsimítanod minden addigi gondodat, a következő már a sarkon vár rád.

Miért nem hagyod abba és lépsz végre tovább? Nem az számít, hogy mi volt a múltban, vagy hogy mi lesz a jövőben. Az ég szerelmére, maga az út a fontos. Nincs értelme végigcsinálni ezt a sok szarságot, ha nem élvezed az utat. És tudod mit? Mikor a legkevésbé várod, jön valami remek dolog, jobb, mint amiről valaha álmodtál.

Néha a legtöbb, amit a másiknak adhatunk, az maga a hiányunk..

- Miért jöttél vissza? (...)
- Talán hiányoztál.
- El kellett rohannod ahhoz, hogy erre rájöjj?
- Reméltem, hogy a dolgok megváltoznak, ha elmegyek.
- Semmi sem változott. Mit keresel itt?
- Jobban szeretem, ha itt hiányzol nekem, mint másutt.